Nemcsak ma, hanem ősidők óta a szelídség, ártatlanság, gyöngédség, jóság, béke és a szerelem mintaképe a galamb. Már őseink is szerették, kedvelték őket, amit régi nótáink bizonyítanak, ame­lyekben megszemélyesítették a galambot és ajkukról pattantak a ma is használatos megkapó „édes galambom", „kedves tubicám" stb. megszólítások. Mint régen, úgy ma is ki ne szeretné a „magyar nóta tubicáját". Kinek nem szállottak volna el fiatal dalos ajkáról ezek a gyönyörű jelzések szerelmes érzések kedves idejében. Kinek ne nyerte volna meg tetszését, rokon­szenvét az enyelgő galambpár csókolódzása. Kinek a lelkében ne találna visszhangra szenvedélyes hangján tolmácsoló vágyódása, hűsége, szerelme, boldogsága. Kinek ne juttatná fájdalmasan eszébe mélabús hangja az árvasá­got, boldogtalan csalódott szerel­met. Ki ne tartaná ezek után a hű szerelem és a hitvestársi hűség jelképének. íme, mennyi rokon vonásban vagyunk egyek s éppen e kedves tulajdonságaiknál fogva fészkelődtek annyira bele a nép lelkébe. Az élet vásáros zaján kívül hány költő lelkét ragadta meg a galambok bugása s hánynak a lelkén keresztül rezdült egy-egy ilyen édes hang, hányan énekelték meg szívének minden dobbanását. Hány ajakról száll szájról-szájra az a sok közmondás, melyek az ő nevükhöz fűződnek, melyek mind­egyike egy igazságot, egy mosolyt, egy letűnő időt rejteget magában. A galamb már Noé bárkájától kezdve kísérője az embernek békében és a háború vészes viharaiban egyaránt. Galamb volt a béke követe, amikor a vízözön napjaiban a zúgó hullámok fölött szelte a levegőt, csőrében a kegyelem olajágával, hogy azt Noé kezébe tegye le. Galamb volt nem egyszer az ember segítője, meg­mentője ott, ahol az ágyútüzek csóvája foszlott, ott szerepelt, mint hős, az emberek, csaták, országok sorsát röpítve szárnyain. Az istenek szent madarainak tar­tották régen az emberek. Nem csodálkozhatunk ezen, hogy a történeti idők kezdetén a népek, „ezek a naiv gyerekek" nemcsak a háborgó hullámtengerekben, a fel­hők trónusában, az égbetörő szik­latömbökben látták isteneiket, hanem e szerény kis állatkákban is, mivel a templomok tornyaiban ke­resték fészkelő helyüket akkor, amikor kezdtek közeledni az emberhez. Szentlelket is galamb képében ábrázolták, szent jellegé­vel ruházták fel, majd az istenek vendégei lettek. Krisztus előtt évezredekkel, mintegy 3000 évvel már űzték a galambtenyésztést, amit egy ó-egyiptomi följegyzés őrzött meg az utókor számára. Ezután már több író említi és föl­jegyzés örökíti meg az akkori galambok elterjedését. Kr. után kb. 1000-től az ó-egyiptomiak tanúsá­ga és emléke szerint az egyiptomi szultánok és a bagdadi kalifák a galambot postai küldöncnek használták és valóságos galamb-posta- állomásokat állítottak fel. A mesés Kelet volt az, ahonnan a tizenkettedik század végén a föníciaiak utazásuk alkalmával hozták Európába a galambot s itt néhány évtized alatt a meglévő fajták elter­jedtek. Majd a keresztes hadjáratok és a török hódoltság idejében a katonákat kísérő mesteremberek, kik ugyancsak nagy galambked­velők voltak, terjesztették kedvelt galambjaikat. így tehát a mohamedánok, törökök, indiaiak, perzsák révén jutottak aztán hazánkba a keleti galambok, melyekből mellékesen megje­gyezve a mi keringőink mintegy 350-400 évvel ezelőtt lettek kitenyésztve. Oly régen, az ősi kultúra színpadáról, Délnyugat-

Ázsiából kerültek a világ minden tájára a különféle fajták. Az ősi fészek, galambjaink szülőhazája tulajdonképpen Belső-Ázsia, Perzsia és India volt. Amint látjuk, az embernek ősidők óta szelídített háziállata. Ettől kezdve a fejlődés menete az idők folyamán nagyszámú és igen vál­tozatos kultúrvarietását hozta létre. A fejlődés kiindulópontjai, a mai összes faj-, illetve nemes galamb­jaink minden valószínűség szerint a vad szirti galambtól származnak. Az első szerep a szirti galamb vari­álásában, illetőleg a fajták első kialakításában az éghajlat-, talaj­viszonyoknak jutott. A természet kifürkészhetetlen ereje hatással volt az állatok külső testalkatára és belső képességek kialakítására. Ennek kedvező és mostoha vi­szonya irányította fejlődésüket, alakította fejlődésükben s a szirti galamb testrészeinek egyes helyein a világos- és sötétkék alapszín mellett különböző színek léptek fel. így a deréktáj, faroktő, majd az alsó test, nyakszirt, mell, hátközép, váltakozva fehérszínű tollazatot mutatott. Aldrovandi zoológus ily eltérések alapján csoportosította a szirti galambot.

A természet alakító munkáját ma is megtalálhatjuk a különböző vidékeken élő szirti galambok színeiben úgyannyira, hogy Baldamus természetbúvár állítása szerint a Kaukázusban tarka és tel­jesen fehér színű szirti galamb is előfordul. Görögországban vörös­barna szirti galambot figyeltek meg, melynek a melle és a farok­fedője feketés színű volt. Tovább követve ezeket a megfigyeléseket, dr. Hartlaub Szenegambiában hamuszürke alapszínű, világosabb testaljú, fehér farokaljú, vörös csőrű szirti galambról tesz említést. Ugyancsak Szenegam­biában kék alapszínű, barna hátú állatot figyeltek meg. Rubienben pedig láttak szénfekete alapszínű szirti galambot bíborvörös nyakkal, melynek evező tollait világos szegély díszítette. A tojója világosabb, in­kább szürke színű volt. Még egy vál­tozatról tesz említést Brehm, melyik pettyes tarka volt és nem valószí­nűtlen, hogy törzsszülője a mi színes pettyes házigalambjainknak. Ezek a megfigyelések igazolják, hogy a kék­szín mellett a szirti galamb színeiben elszórva az összes színek megvan­nak, melyek a mi nemes galamb­jainknál már fajták szerint többé-kevésbé az egész testre kiterjedtek és állandósultak. A természet e nemű munkájában azonban az ember is beleszól, kinek mindig voltak eszményei. Ehhez az eszményhez igyekezett formálni a már megszelídített állatait, eltérítve azokat a természetes életviszonyaik­tól, mesterséges úton, különböző keresztezések igénybevételével más testalkatú, eltérő színezetű stb. tulaj­donságokkal felruházott fajtákat állí­tott elő, amennyiben a természet által szabott határ a szervezetek termelő képességét megengedte. Majd onnét az állatok más vidékre, más élet­feltételek közé kerültek, ismét megváltozott színük, rajzuk, alakjuk, mert a mesterséges tenyészirány vál­toztatással más és más változatok kereszteződtek a más éghajlati vi­szonyok mellett s egy újabb változat keletkezett. Az ember igyekezete évezredeken át arra irányult, hogy a fellépő változatokat megrögzítse, azt akarata szerint vezethesse az utó­dokon végig, vagy új irányban for­málja. Hogy az embernek miként si­kerülhetett a törzsszülő szirti galamb szürke, illetve kék színéből kitenyészteni a meglevő sok színvál­tozatot, azt elszórt színek mellett a természet egyik bölcs intézkedésével magyarázhatjuk meg, miszerint a nemző felek mindegyikének megvan az a tulajdonsága, hogy az egyéni és faji tulajdonságait az utódjára átörökítse, magát megismételje, magához hasonló irányzatú növe­kedéssel, illetve reakcióképességgel ruházta fel.

Tudjuk, hogy a galamb is két pici élőlényből, a hím csirasejt és a női petesejt egyesüléséből fejlődik ki.

Biológiailag két olyan fajtaazonos állat csirasejtjei egyesülnek, melyek­ben a sajátos tulajdonságok öröklődő egységei egyformák, amiben festék nincs, csak a faji tényező mellett a két egyéni szín. Ez a két egyéni szín versenyre kél egymással s miután egyik sem tudja elnyomni a másikat, de érvényhez sem engedi jutni, így egy új, az ott lappangó sajátosság, a szirti galamb kék színe közt bizonyos helyeken elszórt fekete vagy fehér szín jut érvényesüléshez, ami kiterjed az egész testre és egy egészen eddig még nem létező fekete vagy fehér színű változat keletkezett. így jutot­tak érvényesüléshez a szirti galamb érc fényű vörös és sárga nyaktollai is. Ezeket a színeket szilárdította meg azután az ember a továbbtenyésztéssel és ezek különböző párosításából a mellékszíneket hozta létre, melyek legközelebb állnak és leginkább hasonlítanak a szirti galamb színezetéhez. Ezek a mellékszínek az ezüstkék, lisztfakó, pikkelyes és az izabella. Hasonlóképen alakultak ki a különböző alakok is A természetes okokból keletkezett állatokon az ember sokféle változást idézett még elő a szín és a tollazat rajzán kívül. Akarva, nem akarva zömök, karcsú, nyúlánk testűek jelentek meg. Az embernek aszerint sikerült állatait formálni, amilyen hőmérsékleti vi­szonyok alatt élt, mert a természeti hatásokat, mint exogén külső tényezőkként hatottak a fejlődésre és befolyásolták az állat nagyságát, ezzel együtt elevenségét, szaporaságát, tollazatát stb. így a hidegebb égövön zömöktestűeket, dús tollazatúakat tenyésztett ki az ember, ami­lyenek az oroszországi dobos galam­bok, míg a melegebb égöviek inkább nyúlánk, karcsútestű, élénk temperamentumú állatok.

Kétségtelen, hogy először rokon­tenyésztést kellett űzni a fajták megszilárdítása céljából. És ha most Mendel törvényét szem előtt tartjuk, miszerint egyező öröklődő faktorok találkozásából származó homosygota, tisztavérű individuumokat párosí­tunk egymással, nagyobb számmal jelentkezik az ivadékok között a hasonló tehetségű állat és hogy a fajták megszilárdítása mellett, a rokontenyésztés ellenére is sikerült annyi sok változatot létrehozni, az a két recesszív, visszaeső faktor találkozására vezethető vissza, ami dominanciához jutva, az utódok képességét megváltoztatta. Hisz még akkor a meglevő színváltozatok és különböző alakú- állatok nem voltak kiváló örökítő képességű, kon­szolidált példányok, amiből nyilván­való, hogy az ivadékokon a szülőktől elütő tulajdonságok, képességek léptek föl, melyek először színi, majd későbben küllemtani eltéréseket mutattak, miket, mint fajtabélyeget, morfológiai ismertető jelet igyekezett az ember megszilárdítva az utódokra átvinni. E külső tulajdonságok mel­lett egyidőben kellett a belső fiziológiás jellemvonásoknak is ki­fejlődnie és kedvező életfeltételek mellett hajlam alakjában átöröklőd­nie. Amilyenek a szaporaság, gyors növés, röpképesség, intelligencia, stb., stb. Mindezeket a belső képességeket többé-kevésbé kifej­lődve meglátjuk a szirti galambnál is, mert a kísérletek és megfigyelések tisztán igazolják a szaporaság, gyors növésen kívül az ősanyának elsőrendű repülő és kitűnő tájékozó képességét. Ezeket szelektálta az ember és mindegyik képességet külön-külön vagy többet egybevetve fokozatosan fejlesztette és különböző fajtákra jellemzővé tette. Hogy a fajták tényleg szín, rajz, alak és belső képességek tekintetében ily fokozatosan, lépésről-lépésre alakul­tak ki a szirti galambból, merőben igazolja Darwin kísérlete. 0 fekete indus galambbal ezer éves múltra visszatekintő fajtaszilárd fehér páva­galambot keresztezett és e ke­resztezésből fekete-barnatarka ivadékokat nyert. Tovább folytatva kísér­letét, ugyancsak fekete színű indus galambot egy kereszteződésből szár­mazó vörös foltos galambbal párosí­tott s többször megismételve eljárását kitenyésztett a szirti galambhoz hasonló szép kék tollazatú fehér deréktájú állatot, fekete szárny- és farokszalaggal, valamint fehéren szegélyezett kormánytollakkal. Az állat teljesen szirti galamb alakú és ugyancsak szapora, - nem mint a keresztezett indus galamb őse, - gyors növésű stb., tulajdonsá­gokkal, jellemvonásokkal volt fel­ruházva. Darwin e kísérletével beigazolta, hogy a szirti galambtól és annak alfajaitól származnak a mai nemes galambjaink. Darwin kísérletének nyomán én is végeztem kísérletet azzal az eltéréssel, hogy a már ritka­ságszámba menő, ezreket érő indus galamb helyett angol szemölcsös galambot - ami ugyancsak abba a faj csoportba tartozik, mint az indus - kereszteztem a termé­szetbúvár kísérletében szerepelt angol fehér pávagalambbal. Közel öt évi kísérlet után három darab kékszínű teljesen parlagi alakú ivadékokat nyertem. Az eltérés - ha nagyon szigorúan vesszük szem­ügyre, mindössze csak a hosszabb szárnyakban és a farokban volt, mivel e két eltérés éppen a keresztezett fajtákra jellemző. Itt azonban megjegyzem, hogy a farok szorosan zárt volt és nem mutatott visszaütést a pávagalambra. Az ivarérettség, amely rendes körülmények között a hatodik hónapban jelentkezik, egészen meglepő volt, mert az egyik tojó már a negyedik hónapban lerakta a tojásait. Efféle keresztezett álla­tokat napjainkban is gyakran láthatunk, mert két eltérő fajta párosításából származott ivadékok ha éppen nem is színre, de alakra igyekeznek a parlagi, illetve a szir­ti galambot megközelíteni. E kísér­letek megdöntenek minden ellenérvet, hiába távolodtak el egyes fajtacsoportok az ősanyától annyira bizonyos jellegekben és nem fogadhatjuk el még a fel­tevéseknek is gyönge állításokat, hogy faj galambjaink nem a szirti galambtól származtak volna, hanem őseik kipusztultak, ami tel­jesen lehetetten; hogyan tudnánk elképzelni és elhinni annyi fajta kipusztulását.

Ezen kívül az is teljesen kizárt, hogy más madárfajokat keresz­tezett volna az ember a szirti, vagy i házi galambbal.

Látjuk az előbbiekből, hogy a fajták fejlődése egy állandó blytonos hullámzás volt, mint ma is. Évezredeken át egymástól annyi bélyegben eltérő tökéletes típusok állottak elő az emberi tudás és törhetetlen kitartás ered­ményeként.

Ma kb. 500 különféle fajváltoza­tú és formájú házigalambot számlálunk, melyek annyira spe­cializálódtak a szirti galambtól, hogy nemcsak küllemtani, hanem anatómiai eltéréseket is mutatnak úgyannyira, hogy e belső szerveiknek és röpülési módjaiknak eltérése által majd­nem külön fajnak, sőt nemnek tekinthetnők. De bármily nagyok a kulturváltozatok között ezek az eltérések, közelebbről vizsgálva, közéjük nem lehet éles határvon­alat húzni, mert a fajták között egy fokozatos átmenetet ta­lálunk, melyeket tíz fajtacsoport­ba sorolhatunk.

I.     A szirti galambtól legkevésbé tértek el a mezei, illetve a színes galambok. A mezei vagy parlagi galambot az ősétől csak az ember iránt tanúsított szelídebb természete különíti el. A szín- ruhában alig van eltérés. A színes galambokat a más irányú tenyésztői eljárások kisebb nagyobb mértékben szebb színek kel, rajzokkal áldották meg és
díszgalambbá finomították ki, melyek némelyikénél még lábtollazatot, sőt továbbmenve kontyot is találunk. Ezeknek szépségét nem annyira alakjuk, mint élesen határolt szabályos rajzuk adja.

II.        A kontyos és tollas lábú színes galambokhoz nagyon hasonlítanak a dobos galambok, csak még jobban kifejlett, oldalfelé irányult hosszú, hatal­mas lábtollazatuk meze által térnek el. A fajták legnagyobb részén még ernyőszerű nagy, kerek homlokbokrétát is találunk. Ezeken kívül a fajta­csoportra jellemző a távoli dob­pergéshez hasonló turbékolásuk.

III.        Ezek után az összenyomott testű, hosszú nyakú és ívben szétterült, legyező farkú galam­bokat sorolhatjuk.

IV.     A következő csoportot a parókás galambok alkotják, melyek fő jellemzője az egész fejet befedő hosszú, elálló tollú paróka.

V.     A galambrassz legszebb változatait a kis testű rövid csőrű sirályka galambok képviselik. Fő ismertető jegyük a szabályosan két oldalra választott, az álltól a mell közepéig terjedő mellfodor.

VI.     Kiváló röpkeképessége jellemzi a következő fajtacsoportot, miért is röp-, 'vagy keringő galamboknak nevezzük. A szirti galambtól általában kisebb testük és széles mellük teszi eltérővé.

VII.        A házi galamboknak a golyvás galambok által alkotott változata már nagy eltéréseket mutat az ősszülőktől. Nyújtott, karcsú testűek, meredek test-tartásúak és begyük aránytalanul felfúvott, ballonszerű.

VIII.        A keleti galambok leszár­mazottai az 50-60 cm hosszúságú óriásgalambok is. Csak a nagyság teszi eltérővé a törzsszülőtől.

IX.     Érdekes külsőt kölcsönöznek a következő csoport fajtáinak a durván ráncos orrszemölcsök és a vastag húsos szemgyűrűk, melyek, mint nem normálisnak látszó kinövések meglepően hathatnak az avatatlan szemlélőre.

X.     A galambok tipikus csoportját a tyúkgalambok alkotják, melyeket az egészen tyúkszerű alakjuk és tartásuk nagyon eltérővé tesz a szirti galambtól. Látjuk pár szóval jellemezve a fajtacsoportokat, melyeket az elmondottak szerint alakított és formált az ember a természet segítségével fáradtságot nem ismerő vonzódással. A természet ezer- és ezer karja közül ebbe az irányba is kinyújtott egyet s az emberrel együtt karöltve művészeteket felülmúló teljességgel, évezredek óta csendesen, szakadatlanul, milyen kevesektől észrevéve folytatják csodálatos munkájukat. Pedig méltán megérdemelnék a fokozottabb figyelmet és egyszersmind a rajongó szeretetet, a „magyar nóta tubicái."