GONDOLATOK A MÁLTAI GALAMBOKRÓL

MÁLTAI származásáról: Felső-Olaszországból, Livorno, Piza és Modena körzetéből származó fajta. Málta szigetének semmi köze sincs hozzá. MOORE már 1705-ben leírta „Leghorn Runt" (nagy livornói galamb) néven, amely valószínűleg a legtöbb itáliai tyúk­galamb fajtának közös őse. A kitenyésztés helyétől függetlenül e csoport minden tagjának ősi típusa a régi szakirodalom szerint az Indiából és Burmából származó „burmai tyúkgalamb" volt. A máltai első egyedei több mint 100 éve érkeztek Felső-Auszt­riába, s ott történt mai formájuk kialakítása is. PRÜTZ szerint Dél-Németországban már 1840-ben ismertekké váltak és először 1869-ben kerültek kiállításra Naumburgban és Saaleeben. Állásuk tipikusan tyúk jelegű, magas termettel, rövid törzzsel és rövid, felfelé tartott farokkal. A fej hosszúkásán húzott, csak enyhén domborodó, keskeny hom­lokkal. A szemek mélyen ülők, a fehérek esetében sötétek. A többi színváltozat írisze narancsszínű. A fehérek szemgyűrűi élénkvörösek, egyébként a szemhús a tollazat színéhez illeszkedően szürkétől hússzínűig változó. Az erős, közepes hosszúságú csőr a fehérek, a vörösek és a sárgák esetében viaszsárga, a barnáké szaruszínű, a többi színváltozaté sötét. Az orrdudorok gyengén fejlettek, sima felületűek, fehéren porozottak.

A hosszú nyak nagyon vékony, tartása függőleges, töve törés nélkül érkezik a mellhez, illetve a vállközökbe. A nyakelej közepén, előreugró csigolya következtében mutatkozik a fajtajegy értékű „bagdetta csomó". A toroktáj jól kikerekített. A mell emelt tartású, a has rövid és kerekedő. Alsó ívvonalának a combok előtti magasság­ban kell futnia. A tojóhas dús párnázottsága, tollazatának lazasá­ga következtében a test alsó íve nem kívánatos módon megtörik, s totyakosság mutatkozik. A rövid és széles hát csaknem vízszintes, majd a farokfedő tájékán enyhén emelkedő. A szárnyak nagyon rövidek, a szárnypajzs a fedetlen búbok mögött széles, a testhez lazán simuló. A rövid, keskeny evezők a farok előtt felfelé hajlanak és a kormánytollakra kereszteződve fekszenek. A farok tőben széles, hegye felé keskenyedő. A kormánytollak szorosan zártak és közel füg­gőleges tartásúak, hegyük lemet­szettelek tűnik. A faroktámasztó dúsan tollazott, párnázott. A com­bok hosszúak és erősek, a csüdök igen hosszúak és tollatlanok. A sarokízület feszes, az ujjak a talajra szétterülve fekszenek. A karmok szarujának színe a csőrével egyező. A tollazat nem tömött, de a testet zártan, rásimulva takarja. Elfogadott színek: fehér, fekete, szalagos és kovácsolt kék, barna, vörös, sárga, kék- és barnafakó, kovácsolt barnafakó színben, valamint fehérrel fröcskölt fejű „őszfejűek" fehér szárnyrózsákkal vagy azok nélkül és egyéb színűek. Tenyésztés, párosítás: Klasszikus alapelvek mondják ki, hogy tenyésztésre csak egészséges és a fajta jellegének megfelelő - stan­dardszerű - állatokat állítsunk ki. A máltai tenyésztők számára röviden összefoglalható a lényeg: két hosszú és három rövid. Két hosszú a nyak és a láb, három rövid a derék, a farok és a tollazat. Ha egy tenyészpárt kívánunk összeállítani és ideális állapotként mind a tojó, mind a hím ismert származású, akkor először a fent említett szem­pontok szerint „nézzük őket össze", hogy azonos küllemi hibájuk ne legyen. Ugyanakkor azt is komolyan vizsgáljuk meg, hogy ellentétes hibák szélsőséges esetei nem forognak-e fenn. Nézzünk utána az ősöknek, főleg a szülők és nagyszülők között nincs-e olyan hibával rendelkező, amely páro­sításunk tenyésztési eredményeit veszélyeztetheti. A hibák között a nyak és a láb hibája sokkal súlyo­sabb, mint a farok- vagy színhiba, mert a máltai „alakgalamb". Ha helytelen a párosítás, a vissza­esés örökletes okokra vezethető vissza, esetleg az egyed embrio­nális fejlődésében mutatkozik ren­dellenesség. Ez utóbbi gyakori for­mája a két láb hosszának különb­sége. A rövidebb egyenes, a másik rogyott. Ha egy ilyen egyed külle­mi tulajdonságai kimagaslók, úgy tenyésztésben tartható, kiváltképp akkor, hajó az örökletes alapja. Áz ilyen galambok az úgynevezett „műhelygalambok". A jó szár­mazás bizonyítéka a finom fej, a jól illesztett csőr, az igen vékony, hosszú nyak, a rövid farok és a feltűnően hosszú, tiszta lábszár. Jó jelnek vehetjük, ha a galamb szelíd, mert a vad és félénk ter­mészetű madár emberi közeledésre szétrúgja fészkét és tojásait, eltiporja gyenge fiatal­jait. Legyen a galamb szelíd, ám nem tompult és fásult, hanem fajtájára jellemzően élénk. A galamb túltenyésztettségének jelei elsősorban a nyaknál és a lábnál jelentkeznek. A nyaknál nem annak túlzott hosszúságában, hanem a normális esetben enyhén kiálló csigolya túl erős kiug­rásában nyilvánul meg. A túl hosszú lábra a fiatal csak későn és nem tökéletesen áll rá, imbo­lyog. Ennek következtében a csüdök befelé, a lábszárak pedig kifelé fordulnak, így előáll az „X" láb.

A serdülő galambnak nem szabad sem csonterősítőt, sem hizlaló jel­legű eleséget adni. Ha ez a hiba előjött és ilyen „X" lábú egyeddel kísérletezünk, úgy mindig kemény­kötésű és teljesen egyenes mell-csontú példánnyal párosítsuk. Megemlítendő a máltai galamb esetében a túlfinomodás jelensége. Ilyenkor a csontok elvékonyodnak, a test tömege megkisebbedik. Az elfinomodás évtizedekre visszanyúló volierezés, helytelen takarmányozás és rokontenyésztés eredménye.

A tenyésztőknek mértéktartással kell dolgozniuk, mert ennek eredménye­ként olyan tenyészpárokat vagy törzseket lehet létrehozni, amelyek kiváló tulajdonságaikat biztosan örökítik. Az ilyen tenyészállatok iva­déka még nálánál gyengébbel össze­párosítva is igen nemes küllemű álla­tokat ad.