A fent említett címről, ha valaki azt hiszi, hogy kétségbe akarom vonni az ónémet begyes létét, az téved. A fajta él és virul. Nem csak hazájában, hanem Európa több országában, így hazánkban is. Én a 2002. január végén megtartott Magyar Begyes Fajtaklub kiállításon bemutatott külföldi lábgyűrűs egyedekről kívánok írni. A klubkiállítást általánosan elemző írásomban utaltam Ambrus Zoltán, Adalbert Hetfleisch és Horváth Vnce urak által bemutatott egyedekre. Ezek a galambok ónémet begyesként lettek gyűrűzve a Lajtán túl. A kisújszállási rendezvényen már magyar begyesként lettek kiállítva illetve minősítve. Higgye el mindenki, ez így igaz! Állítom ezt úgy is, mint bíráló, úgy is, mint tenyésztő. Az a galamb, amely alacsony állású, íves hátú, illetve evezőjű, mely evező túlér a kormánytollakon, megközelítőleg gömb alakú begyet fúj, abból rá lehet ismerni a magyar begyes rövid és tömör leírására. A fehér szín kivételével illett a fent említett egyedekre az előbbi mondat! Hogy van ez? Valami, valahol nincs rendben. A magyar begyes fajtaleírását, ezáltal a fajtát a wellsi kiállításon az Európa Szövetség elfogadta, létét elismerte. Tudják ezt Német országban is, ezért náluk is elindult valami. Ambrus Zoltán úr a klubgyűlés közepette szólt néhány mondatot ezekről az egyedekről. O gyakorlatilag a német tenyésztőknél "kontraszelékciót" hajtott végre. Azokat az egyedeket választotta ki és tudta megvásárolni, amelyek a németek szemében magyarosra sikerültek, tehát az ő előrelépésüknél nem jöhetett szóba. Idézném Hetfleisch urat, aki a klub elnökének megjegyezte: -Nekem, úgy látszik, két fajta galambom van. Egyik az ónémet, másik a magyar begyes. Ezután külön kell őket tenyésztenem. Az osztrák úr tagja a németországi ónémet-, illetve a magyarországi magyar begyes klubnak, ezért van rálátása e két fajtára. Úgy gondolom, hogy ezekből a mondatokból kiderül, hogy a német tenyésztők sem tagadják meg a magyar begyeseink létét. Rájöhettek arra, hogy a galambjaik -az ő szavukkal élve- magyarosra sikerültek. Lehet, hogy ehhez a felismeréshez kellett Wells?

Írásom elején utaltam arra, hogy az ónémet begyes él és virul. Egy Szombathely melletti faluban Horváth Vince úrnak szép és sikeres állománya van. Tenyészetének hat példányát a kisújszállási egyesület kollekciójában mutatta be. Így szerencsére látható volt a két fajta közti különbség. Ezek az egyedek a magyar begyestől eltérően emelten, majdnem meredeken hordják a mellüket, magasabb állásúak, a begy hatalmas, de nem gömb alakú. A fejtető lapos, a kormánytollak és az evezők rövidek. Az utóbbiak nem is kereszteznek. Elnézve a galambokat, olyan benyomásom volt, mintha levágtak volna a hátaljukból. Nem volt meg a magyar begyesekre jellemző, hosszú kifutású, hegyesszöget bezáró hátalj. A klub kiállítást általánosan jellemző írásomból ismétlem önmagam, amit Ambrus és Hetfleisch urak galambjairól írtam: "Sokunkra sokkolóan hatott ezeknek a galamboknak a látványa. Sokan átértékelték az egyedeik minőségét. Nagyobb baj, hogy sokan kishitűségbe estek, semmivé téve magukban az eddig végzett 20-30 év tenyésztői munkát." Uraim! Ebből a sokkból ki kell jönni. Meg kell rázni magunkat, és tovább folytatni a munkát, de nem magunkra zárva a dúc ajtaját, mert galambászni egyedül nem lehet!

A múltra büszkén kell visszanézni, a jelent pedig úgy tekinteni, hogy közben a jövőbeni cél lebegjen a szemünk előtt. Dolgozni csak így érdemes.

Paksi János Magyar Begyes Fajtaklub szaktanácsadója