Ó-német begyes

A múlt század második felében – főként végén – és századunk elején az egykori német „paraszt begyesekből” tenyésztették ki. Ezt munkát kétségkívül befolyásolták és meggyorsították a magyar begyesek. Céltudatos alkalmazásuk közvetlenül az első világháborút megelőző és az azt követő 20-as években Rübesamen német ezredes és az országhatáraikon túl is, begyes szakértőként ismert tenyésztőként ismerttenyésztőnk Rupanovics János személyes kapcsolatára támaszkodott, mely 1941 után a fajta német tenyésztői és Kovács Gyula, a Magyar Galambtenyésztők Szövetségének volt elnöke között újraéledt. Keretében a Mavad-on keresztül (tehát legális úton) számos tenyészpéldány került, akár még ma is élő német tenyésztő állományába. A két fajta  küllemi jegyeiben (lásd hivatalos magyar standard) napjainkban sem mutatkozik jelentős eltérés.

Az ó-német begyesek nagytermetű, begytől a farok végéig legkevesebb 50 cm hosszú, élénk vérmérsékletű galambok, igen erős fúvással. Fejük nyújtott, homlokuk meredek domborodó, él nélkül fordul a szelíd ívelésű fejtetőbe, s a homloknál valamivel alacsonyabban helyezkedő tarkóvonalon át ugyancsak törés nélküli ívben megy át a nyak hátsó élébe. A fehérek szeme sötét, a többi szín- illetve rajzváltozat írisze sárgásvörös. A szemgyűrűk keskenyek a tollazat színétől függően sápadtak, pirkadtak vagy kékesszürkék. A csőr szaruja, ugyancsak a tollazat színétől függően, világostól szaruszínűn át feketéig változó. A nyak a lehető leghosszabb, hogy a levegővel telt óriás begynek helyet biztosítson. A felfújt begy ovaloid  vagy gömbölyű, a nyakat teljesen körülfogva a nyakél vonalát enyhén íveltté teszi. A mellcsonti taraj végétől kis horpadásból indul, de taille (elfűződés) nem mutatkozik. A mell igen széles, kissé emelt. A hát hosszú és domború. A farokhoz lejtő hátvonal adja meg ennek a begyesnek jellemző „svungját” (lendületét). A hosszú farok szélessége csaknem akkora, mint a vállbúbok közötti távolság. Az igen hosszú evezők elérik a farok végét vagy azon túl is nyúlnak. A lábak rövidek és tollatlanok, a testet középpontjában támasztják alá. A combokat a has tollazata csaknem teljesen takarja. A tollazat fedőtollai általában testszerte hosszúak. Az evezők és a kormánytollak csak rendkívüli jlzővel jellemezhetők.

Szín illetve rajzváltozatonként szerepelnek: fehérek, feketék, ezüstök, vörösek, sárgák és fekete szalagos kékek, kékfakók simában vagy sötét szalagosban, vörös- és sárgafakók, vörösfakó kovácsoltak, sárgafakó kovácsoltak és pacsirtázottak, továbbá őszfejűek feketében, tigrisek, különböző színnel babozottak és csaposak, feketében, kékben, vörösben és sárgában.

Forrás:  Szűcs Lajos  „ Galambjaink”